- Üljön le, kérem! - emeli most rám a tekintetét, vagyis mégis észrevett. - Az állapotáról kéne beszélnünk. Sokak szerint nagy haladást értünk el. - Nem szólok egy szót sem. Nagyon rosszul érzem magamat még mindig... Nem tudom, hogy miben higgyek, mi valódi és mi nem. Nem reagálok semmit, csak figyelek, hogy mi a további mondandója. - Ön hogy érzi magát? - ettől a kérdéstől tartottam. Lesütöm a tekintetemet, nem akarok felelni, de muszáj lesz, ha nem akarom örök életemet itt tölteni.
- Nem túl jól. - felelem őszintén. A férfi elmosolyodik, nem tudom, hogy miért.
- Sajnálom, de ez is mutatja, hogy haladást értünk el. Mit gondol szülei haláláról? - kérdezi hirtelen. Meglepődök, de nem nagyon. Számíthattam volna erre a kérdésre. Az egész ittlétem ezen alapul.
- Megölték őket. - válaszolom szomorúan.
- Mindkettejüket? - kérdezi komolyan. Határozottan bólintok annak ellenére, hogy szerintem ez nem igaz. Apámat elvitték. Nem tiszta, hogy hova, de elvitték, nem ölték meg. Hiába találták meg a helyszínen a testét, tudom, hogy életben van...
- Meséljen a látomásairól. - vált ismét témát. A másik ok, amiért itt vagyok. Látok dolgokat... Megmagyarázhatatlan dolgokat, amelyeket a képzeletem szül - legalábbis szerintük. Én nem tudom, hogy miben higgyek... Abban viszont biztos vagyok, hogy a válaszaimat nem itt fogom megtalálni.
- Nincs sok minden, amit mesélhetnék - felelem. - Egyszerű rémálmaim vannak már csak. - Nem mondhatom azt, hogy teljesen eltűntek, mert egyértelmű hazugság lenne tekintve, hogy éjjelente gyakran sikítozok. A férfi határozottan bólint, de tudom, hogy nem győztem meg teljesen.
- Nos, valószínűleg tényleg nagy javuláson ment keresztül. Ritkábbak a dührohamok és a rémálmok is. A tanulással is nagyon jól halad, amint látom... - Igen, a diliházban néha jönnek hozzám magántanárok, nagybátyám jóvoltából. Igazából csak annyi oka van az egészre, hogy nem akarja, hogy csorba essen a családi hírneven. Sajnos köztudott, hogy én itt sínylődöm, így nem maradt más, mint hogy mindennel támogasson.
Mindennel, kivéve saját magával. A szeretetével, a bizalmával - vagy csak bármilyen személyes kontaktussal. 15 éve élek ebben az elmegyógyintézetben. Hozzászoktam.
Az orvosoknak fogalmuk sincs róla, hogy hogyan emlékszem az 5 éves koromban történt dolgokra. Jó, szerintük nem is emlékszem, csak tévképzetek vannak az elmémben. Nekem az az 5 év viszont a teljes életemet jelenti számomra - rengeteg dologra emlékszem arról az estéről is...
Apám kilétére sose derült fény. Szüleim állítása szerint angyal volt, és én hittem nekik. Persze, 5 éves voltam, miért ne hittem volna el? De nem is ez volt a probléma...
Még mindig lehetségesnek tartottam, hogy apám angyal volt. Hisz a szüleim halálának estéjén... Anyám halálának estéjén történt valami, ami miatt... Hinnem kellett a lehetetlenben. Lehet, hogy tényleg őrült vagyok, és abból sem volt semmi se igaz, de olyan tisztán emlékszem egyes dolgokra...
Ahogy megjelentek a semmiből a vörös szemű emberek, a démonok. Ahogy apám elénk állt, hogy minket védelmezzen. Azt kiáltotta nekünk, hogy meneküljünk. Anyám nem akart mozdulni - azt válaszolta : "Nem, nem hagylak magadra... Eleget volt belőle részed életedben." Anya rám nézett, és utasított, hogy menjek be a házba. Befutottam, de az ablakon át figyeltem a fejleményeket. Apám szembe akart szállni a démonok hadával, de mintha hatalmuk lett volna felette... Erőtlennek és gyengének látszott az én, természetfeletti erővel rendelkező, védelmező, igazi harcos apám. Összerogyott előttük, és utolsó szavaival kérlelte őket, hogy minket hagyjanak ki az egészből.
Egy nő vált ki a démonok tömegéből, hosszú, lángvörös haja a derekáig ért. Földöntúli szépsége bárkit elvarázsolhatott volna, amíg jobban szemügyre nem vették. Kegyetlenség, könyörtelenség és gonoszság sugárzott csak belőle. Lenézően tekintett apámra.
- Ismersz engem - mondta rideg hangján, majd közelebb hajolt hozzá. Az ablakból nem hallottam szavait. A nő rám emelte a tekintetét. Intett a démonainak, hogy vigyenek ki. Kirángattak a ház elé. Apám előttem térdelt, tehetetlenül. Anyámat mellettem fogták le, kegyelemért könyörgött.
- Végig tudtad, hogy mi volt az egésszel a szándékom - mosolygott önelégülten a férfira. - És mégis... Pontosan azt csináltad, amit akartam.
- Ne bántsd őket! - szólt neki. - Semmi közük az egészhez...
- Ó, nem fogom én őket bántani. - vigyorgott. - Legalábbis... Nem mindkettőjüket. - Biccentett a fejével az egyik csatlósának, aki megszorította anyám torkát. A keze nyomán fekete vonalak sora kezdett el növekedni a nő torkán, majd kilehelte a lelkét. Elengedte a démon, és a teste élettelenül a földre hullott.
- NEEEE!- kiáltotta apám. - Mit tettél??? - A nő most odament hozzá, és továbbra is mosollyal az arcán beszélt.
- Azt, amit akarok. Mindig azt teszem. Remélem, tudod, hogy hova került a lelke... Hisz veled hált... Az örökkévalóságot vele töltheted a Pokolban. - majd felém fordult. - És ami ezt a kis csemetét illeti... Itt hagyom. - rémülten, könnyes szemmel néztem rá. - még ártatlan... Semmi hasznom nem származna abból, ha megölném. - Ismét a férfira szegezte tekintetét.
- Tudod jól, hogy ez az egész a te hibád, drága angyalkám....
- Miss Corben? - szólongatott a pszichiáter. Mosolyt erőltetek az arcomra.
- Bocsánat, kissé elkalandoztam.
- Merre járt? - kérdezi.
- Csak eszembe jutott a szüleim halála... - Mondom el az igazat.
- Igazán? Most már tudja, hogy történt?
- Mindig is tudtam - felelem. - A szüleimet megölte egy rablóbanda...
- Apáddal mi történt? - kérdezi. Nem mondhatok neki igazat ezzel kapcsolatban. Hogy hinnék el, hogy lerángatták a lelkét a pokolba, és a testét itt hagyták? Csak hamarabb is rájöhettem volna, hogy nem szabad erről beszélnem.
- Nem emlékszem pontosan. - felelem végül. - Még gyerek voltam...
- Rendben, ennyi elég lesz mára. - bólint egyet. - Javulni javult az állapota, de még egy darabig itt kell tartanunk, hogy meggyőződjünk róla, igazat mond.
- Mennyi ez az idő? - érdeklődöm.
- Az csakis magán múlik. Lehet, hogy egy hónap, de akár 1 év is.
- Még egy hónap? - lepődök meg. - Az sok idő...
- 15 éve itt van. - feleli. - Ahhoz képest 1 hónap semmi. Egyébként, látogatója jött. Mrs. Parker elkíséri.
A folyosó végén volt a szoba, ahol a látogatókat fogattuk. Valószínűleg a nagybátyám jött, mert más nem igen jöhetett, hisz senkit nem ismertem rajta kívül... és őt se túlságosan. Kilépünk az ajtón, középen az asztalnál egy srác üldögél. Valószínűleg a legszebb földi férfi, akit életemben láttam... Szívdöglesztő, amolyan álompasi jellegű. Már amennyire én ezt meg tudtam állapítani a kinti világ ismerete nélkül...
Egyedül ő volt a terembe, így biztos volt, hogy ő a látogatóm. Fogalmam nem volt róla, hogy ki az. Reménykedtem, hogy tévedek, és mégsem ő vár rám, és akivel találkozom, később jön.
- Mire vár? - szólt végül Mrs. Parker. - Ő az unokatestvére, menjen oda hozzá! - Kételkedve nézek rá.
- Nekem nincs unokatestvérem... - felelem. A nő ráncolja a homlokát. A srác felkel, és mellénk sétál.
- Még nem találkoztam drága unokatestvéremmel eddig - mosolyog a nőre. - Remélem, megérti zavarodottságát. - Mrs. Parker teljesen elolvadt a srác szavaitól... Mintha bedrogozta volna. - Magunkra hagyna, kérem? - kérleli bársonyos hangján.
- Természetesen... Bármit. - néz a férfira csillogó szemekkel, majd elvonul. A 27 év körüli férfi rám néz, majd int, hogy foglaljak helyet. Bizonytalanul leülök a székre.
Nem akarok ránézni, nem akarom, hogy kiolvassa a tekintetemből mennyire félek tőle... Nem érzem magamat jól a jelenlétében...
- Avyanna... Mondanám, hogy megtiszteltetés veled találkozni, de ez nem pontosan igaz... Sokkal gyatrább vagy, mint amire számítottam - mondja kissé mogorván.
- Tessék? - nem értem, miről beszél. - Egyáltalán miféle rokonom vagy nekem? - kissé elneveti magát.
- Semmilyen. Nem vagyok a rokonod, szerencsére. - Feleli. - Nem szeretnék semmilyen efféle kapcsolatot egy félangyallal... Kicsit komplikált lenne, nem gondolod?
- Nem túl jól. - felelem őszintén. A férfi elmosolyodik, nem tudom, hogy miért.
- Sajnálom, de ez is mutatja, hogy haladást értünk el. Mit gondol szülei haláláról? - kérdezi hirtelen. Meglepődök, de nem nagyon. Számíthattam volna erre a kérdésre. Az egész ittlétem ezen alapul.
- Megölték őket. - válaszolom szomorúan.
- Mindkettejüket? - kérdezi komolyan. Határozottan bólintok annak ellenére, hogy szerintem ez nem igaz. Apámat elvitték. Nem tiszta, hogy hova, de elvitték, nem ölték meg. Hiába találták meg a helyszínen a testét, tudom, hogy életben van...
- Meséljen a látomásairól. - vált ismét témát. A másik ok, amiért itt vagyok. Látok dolgokat... Megmagyarázhatatlan dolgokat, amelyeket a képzeletem szül - legalábbis szerintük. Én nem tudom, hogy miben higgyek... Abban viszont biztos vagyok, hogy a válaszaimat nem itt fogom megtalálni.
- Nincs sok minden, amit mesélhetnék - felelem. - Egyszerű rémálmaim vannak már csak. - Nem mondhatom azt, hogy teljesen eltűntek, mert egyértelmű hazugság lenne tekintve, hogy éjjelente gyakran sikítozok. A férfi határozottan bólint, de tudom, hogy nem győztem meg teljesen.
- Nos, valószínűleg tényleg nagy javuláson ment keresztül. Ritkábbak a dührohamok és a rémálmok is. A tanulással is nagyon jól halad, amint látom... - Igen, a diliházban néha jönnek hozzám magántanárok, nagybátyám jóvoltából. Igazából csak annyi oka van az egészre, hogy nem akarja, hogy csorba essen a családi hírneven. Sajnos köztudott, hogy én itt sínylődöm, így nem maradt más, mint hogy mindennel támogasson.
Mindennel, kivéve saját magával. A szeretetével, a bizalmával - vagy csak bármilyen személyes kontaktussal. 15 éve élek ebben az elmegyógyintézetben. Hozzászoktam.
Az orvosoknak fogalmuk sincs róla, hogy hogyan emlékszem az 5 éves koromban történt dolgokra. Jó, szerintük nem is emlékszem, csak tévképzetek vannak az elmémben. Nekem az az 5 év viszont a teljes életemet jelenti számomra - rengeteg dologra emlékszem arról az estéről is...
Apám kilétére sose derült fény. Szüleim állítása szerint angyal volt, és én hittem nekik. Persze, 5 éves voltam, miért ne hittem volna el? De nem is ez volt a probléma...
Még mindig lehetségesnek tartottam, hogy apám angyal volt. Hisz a szüleim halálának estéjén... Anyám halálának estéjén történt valami, ami miatt... Hinnem kellett a lehetetlenben. Lehet, hogy tényleg őrült vagyok, és abból sem volt semmi se igaz, de olyan tisztán emlékszem egyes dolgokra...
Ahogy megjelentek a semmiből a vörös szemű emberek, a démonok. Ahogy apám elénk állt, hogy minket védelmezzen. Azt kiáltotta nekünk, hogy meneküljünk. Anyám nem akart mozdulni - azt válaszolta : "Nem, nem hagylak magadra... Eleget volt belőle részed életedben." Anya rám nézett, és utasított, hogy menjek be a házba. Befutottam, de az ablakon át figyeltem a fejleményeket. Apám szembe akart szállni a démonok hadával, de mintha hatalmuk lett volna felette... Erőtlennek és gyengének látszott az én, természetfeletti erővel rendelkező, védelmező, igazi harcos apám. Összerogyott előttük, és utolsó szavaival kérlelte őket, hogy minket hagyjanak ki az egészből.
Egy nő vált ki a démonok tömegéből, hosszú, lángvörös haja a derekáig ért. Földöntúli szépsége bárkit elvarázsolhatott volna, amíg jobban szemügyre nem vették. Kegyetlenség, könyörtelenség és gonoszság sugárzott csak belőle. Lenézően tekintett apámra.
- Ismersz engem - mondta rideg hangján, majd közelebb hajolt hozzá. Az ablakból nem hallottam szavait. A nő rám emelte a tekintetét. Intett a démonainak, hogy vigyenek ki. Kirángattak a ház elé. Apám előttem térdelt, tehetetlenül. Anyámat mellettem fogták le, kegyelemért könyörgött.
- Végig tudtad, hogy mi volt az egésszel a szándékom - mosolygott önelégülten a férfira. - És mégis... Pontosan azt csináltad, amit akartam.
- Ne bántsd őket! - szólt neki. - Semmi közük az egészhez...
- Ó, nem fogom én őket bántani. - vigyorgott. - Legalábbis... Nem mindkettőjüket. - Biccentett a fejével az egyik csatlósának, aki megszorította anyám torkát. A keze nyomán fekete vonalak sora kezdett el növekedni a nő torkán, majd kilehelte a lelkét. Elengedte a démon, és a teste élettelenül a földre hullott.
- NEEEE!- kiáltotta apám. - Mit tettél??? - A nő most odament hozzá, és továbbra is mosollyal az arcán beszélt.
- Azt, amit akarok. Mindig azt teszem. Remélem, tudod, hogy hova került a lelke... Hisz veled hált... Az örökkévalóságot vele töltheted a Pokolban. - majd felém fordult. - És ami ezt a kis csemetét illeti... Itt hagyom. - rémülten, könnyes szemmel néztem rá. - még ártatlan... Semmi hasznom nem származna abból, ha megölném. - Ismét a férfira szegezte tekintetét.
- Tudod jól, hogy ez az egész a te hibád, drága angyalkám....
- Miss Corben? - szólongatott a pszichiáter. Mosolyt erőltetek az arcomra.
- Bocsánat, kissé elkalandoztam.
- Merre járt? - kérdezi.
- Csak eszembe jutott a szüleim halála... - Mondom el az igazat.
- Igazán? Most már tudja, hogy történt?
- Mindig is tudtam - felelem. - A szüleimet megölte egy rablóbanda...
- Apáddal mi történt? - kérdezi. Nem mondhatok neki igazat ezzel kapcsolatban. Hogy hinnék el, hogy lerángatták a lelkét a pokolba, és a testét itt hagyták? Csak hamarabb is rájöhettem volna, hogy nem szabad erről beszélnem.
- Nem emlékszem pontosan. - felelem végül. - Még gyerek voltam...
- Rendben, ennyi elég lesz mára. - bólint egyet. - Javulni javult az állapota, de még egy darabig itt kell tartanunk, hogy meggyőződjünk róla, igazat mond.
- Mennyi ez az idő? - érdeklődöm.
- Az csakis magán múlik. Lehet, hogy egy hónap, de akár 1 év is.
- Még egy hónap? - lepődök meg. - Az sok idő...
- 15 éve itt van. - feleli. - Ahhoz képest 1 hónap semmi. Egyébként, látogatója jött. Mrs. Parker elkíséri.
A folyosó végén volt a szoba, ahol a látogatókat fogattuk. Valószínűleg a nagybátyám jött, mert más nem igen jöhetett, hisz senkit nem ismertem rajta kívül... és őt se túlságosan. Kilépünk az ajtón, középen az asztalnál egy srác üldögél. Valószínűleg a legszebb földi férfi, akit életemben láttam... Szívdöglesztő, amolyan álompasi jellegű. Már amennyire én ezt meg tudtam állapítani a kinti világ ismerete nélkül...
- Mire vár? - szólt végül Mrs. Parker. - Ő az unokatestvére, menjen oda hozzá! - Kételkedve nézek rá.
- Nekem nincs unokatestvérem... - felelem. A nő ráncolja a homlokát. A srác felkel, és mellénk sétál.
- Még nem találkoztam drága unokatestvéremmel eddig - mosolyog a nőre. - Remélem, megérti zavarodottságát. - Mrs. Parker teljesen elolvadt a srác szavaitól... Mintha bedrogozta volna. - Magunkra hagyna, kérem? - kérleli bársonyos hangján.
- Természetesen... Bármit. - néz a férfira csillogó szemekkel, majd elvonul. A 27 év körüli férfi rám néz, majd int, hogy foglaljak helyet. Bizonytalanul leülök a székre.
Nem akarok ránézni, nem akarom, hogy kiolvassa a tekintetemből mennyire félek tőle... Nem érzem magamat jól a jelenlétében...
- Avyanna... Mondanám, hogy megtiszteltetés veled találkozni, de ez nem pontosan igaz... Sokkal gyatrább vagy, mint amire számítottam - mondja kissé mogorván.
- Tessék? - nem értem, miről beszél. - Egyáltalán miféle rokonom vagy nekem? - kissé elneveti magát.
- Semmilyen. Nem vagyok a rokonod, szerencsére. - Feleli. - Nem szeretnék semmilyen efféle kapcsolatot egy félangyallal... Kicsit komplikált lenne, nem gondolod?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése