2. fejezet

- Ki a frász vagy te? - szegezem neki a kérdést, és most először a szemébe nézek, elszántan. Minden félelmem elszállt, amikor kiejtette az angyal szót. Nem érdekel, milyen félelmetes vagy veszélyes.. Tudni akarom, hogy az igazat mondja-e, vagy csak szívat. 

- De modortalan vagyok, még nem mutatkoztam be... - Feleli, de nem folytatja. 

- És nem szándékozol? - kérdezem.

- Most mondtam, modortalan vagyok - néz rám féloldalasan, mosolyogva. - Ilyen a természetem. 

- Aha - mondom végül. - Mit szeretne? - közelebb hajol, hogy suttogva beszélhessen. 

- Kiviszlek innen. 

- Ugyan minek? 1 hónap múlva úgy is kijutok... - az asztalra csap, de végül nyugalmat erőltet magára. 

- Nem azért léptem le dög nehezen a Pokolból, hogy 1 hónapot várakozzak egy dilis kislányra. - feleli. 

- Poklot mondott? - kérdezem.

- És még süket is - forgatja a szemeit, majd felnéz a plafonra, és halkan mondja. - Igazán meg vagyok áldva... Tudtam, hogy nem szívlelsz, de hogy ennyire... - zavartan rám néz, és megrázza a fejét. - Nem jó ötlet, hogy az öreghez beszéljek... 

- Fogalmam nincs, miről van szó - ráncolom a homlokomat. 

- Istenről, mi másról - néz lekezelően. - Nincs választási lehetőséged, kimegyünk innen. - felállok az asztaltól, és egy lépést hátrálok. 

- Nem, nem szökök meg. 1 hónapom van vissza, köszönöm, azt még kibírom, és örökre magam mögött tudhatom ezt a rémálmot... - hirtelen feláll, és rendkívül gyorsan előttem terem. Pár centi választ el fenyegető tekintetétől. Zavarodottan próbálom állni a pillantását. 

- Most azonnal velem fogsz jönni - mondja szigorúan, gonoszan. - Nem érdekelnek a kicsinyes dolgaid. Válaszokat akarsz, nem? Én megadhatom őket. 

- Ugyan milyen válaszokat? - felelem kissé agresszíven. 

- Apádról, az eltűnéséről, meg hasonló kis dolgokról... Nem érdekel? - néz rám sajnálkozva, majd megvonja a vállát. - Akkor erről ennyit. - Már fordulna, hogy otthagyjon, de utána szólok. 

- Maga tényleg azt hiszi, hogy apám angyal volt? - kérdezem végül. Önelégült mosollyal az arcán megfordul. 

- Nem, nem hiszem. Tudom, édes kicsi nefilimem. Velem tartasz? - kérdezi. Határozatlanul tovább ácsorgok, nem akarok mozdulni. - Ugyan már, kislány! Mi vár rád ebben az elmegyógyintézetben? Semmi az ég világon. Utána ha kiszabadultál? Semmi szintén. Nincs se családod, se ismerőseid. Mit kezdenél az életeddel? - Továbbra sem mozdulok, csak könnyek szöknek a szemembe. Idegesen néz rám továbbra is. - Ne, nehogy sírjál, az ég szerelmére! Jesszus, milyen nyápic kis izéval kell megküzdenem.... Rosszabb, mint a Pokol őrei... Ha velem tartasz, legalább válaszokat kapsz a létedet illetően, és találkozhatsz is apáddal... - Ekkor felcsillant bennem a reményt, és közelebb mentem hozzá. 

- Ismered apámat? - kérdezem. 

- Nem ez a megfelelő kifejezés, de... Elvihetlek hozzá. - idegesen megrázom a fejemet. 

- Ő a Pokolban van. Hogy mennék hozzá? - gyanakodva nézek rá. - Megölsz? - kérdezem félénken. Felnevet. 

- Egyáltalán nem áll szándékomban megölni téged... De árulj el nekem valamit, Avyanna... Miért mondod azt, hogy apád még él, amikor tudod, hogy a lelke a pokolban van? Ugyanazt kéne mindkét szülődről állítanod, de az egyikre azt mondod, meghalt, a másikra pedig azt, hogy él...

- Apámat nem lehet megölni - felelem határozottan. - Ez a különbség, nagyokos. - A férfi elmosolyodik, majd int, hogy menjek utána. 

- Kimegyünk innen. - feleli röviden, én meg a tudásvágyammal együtt követem. Ugyan mi várhat engem ebben a világban? Semmi. Igaza van, egyedül vagyok... Egy fiatal, magányos lány, aki alig ismeri a világot... Így hát utána mentem. 

- Hogy jutunk ki? Hisz őrök vannak mindenütt! - sziszegem. 

- Nyugi, kiscserkész - feleli, majd a falhoz lapít egy folyosó végén, hogy ne látszódjunk. Komolyan rám néz. - Gyere mellettem, és meg se mukkanj. Értetted? - vonja fel a szemöldökét. Bólintok. 

Elindulunk a recepció irányába. Minden egyes ajtónál őrök sorakoznak, gyanakodva figyelnek minket. Útitársam a pultra könyököl, és egy szívdöglesztő mosolyt villant a mögötte ülő, középkorú, bubifrizurás nőre 

- Jó napot kívánok, gyönyörűségem! - kezdi mézes mázas hangján. A nő elolvad a csodálattól. 

- Igen... Uram? Segíthetek? - kérdezi kissé dadogva. 

- Ó, igen... Szeretnénk kimenni a húgommal - karol át. - Most engedték ki, tudja...- A nő bizonytalanul néz rá.

- Nem, nem beszéltek ilyesmiről...

- Pedig biztos így van - mondja teljes nyugalommal a férfi. - Nekem elhiheti, nem de bár, hölgyem? - Egy darabig egymás szemébe néznek, majd a nő arca megenyhül. 

-Természetesen, uram... Igaza van. - majd az őrökhöz szól. - Engedjék ki az urat és a hölgyet! - a biztonságiak bólintanak. 

- Köszönjük szépen - mondja a srác. - Viszlát! 

- Várjon, kérem... - Zavartan igazgatja magát a nő. - Esetleg valamikor megihatnánk valamit... Vagy valami. 

- A vagy valami jól hangzik - kacsintott rá. - Valamikor - majd kisiettünk az épületen kívülre, és elengedett.

- Ez meg mi a halál volt?? - kérdezem. 

- Nem halál, biztosíthatlak... - feleli unottan. - Keresnünk kéne valami csendesebb helyet, hogy beszélhessek normális körülmények között veled, de előtte... Cseréljük le ezeket a hülye kórházi cuccokat, mert halálra idegesít.

- Van egy olyan sejtésem, hogy te sem tudsz meghalni... - dörmögöm. Felnevet. 

- Nem rossz sejtés, dilinyós. 

Egy ruhaboltban bevásároltunk nekem néhány rendes ruhát, majd egy két ágyas hotelszobában kötöttünk ki. A férfi mondta, hogy nyugodtan öltözzek át, addig szerez nekem kaját.

Kész felüdülés volt hétköznapi ruhákat felhúzni. Régen nem éreztem ilyen jól magamat a bőrömben. Kicsit kisminkeltem magamat, amire az intézetben nem volt sok lehetőségem. Nem tudtam, hogy miért egyébként... De úgy éreztem, hogy meg kéne felelnem a fickó elvárásainak - bármik is legyenek azok.

Imádtam az új kalapomat. Nagyon szerettem az olyan kiegészítőket, amelyek nincsenek minden egyes lányon az utcán. Kicsit fura volt, hogy kalapban sétálgatok bent egy hotelszobában, de nem érdekelt. Most jöttem egy diliházból, nehogy már beszóljon valaki emiatt.

Kinyílt az ajtó, majd a srác lépett be rajta egy tálcával a kezében. Lerakta az asztalra, majd felém fordul. Elmosolyodik.

- Sokkal jobb... Utálom a páciens ruhákat. Főleg másokon - majd elgondolkozik. - Főleg lányokon... - majd elhúzza a száját. - nem. pasikon is...

- Most miről beszélsz? - kérdezem.

- Áh, nem érdekes - legyint egyet. - Avyanna... Szép nevet adtak neked. Nem hiszem, hogy apád érdeme... Kizárt, hogy értsen az ilyesmihez... 

- Beszélj nekem apámról! - szólok rá határozottan. - Ahogy ígérted. 

- Elmondok dolgokat - feleli sejtelmesen. - de nem mindent. Mindennek megvan a maga ideje, Avyanna...

- Nem fer, hogy te tudod a nevemet, én meg nem tudom a tiédet...

- Asmodeus vagyok - feleli. 

- Asmodeus? - kérdezek vissza. Nem érti, min akadtam fenn. - Vezetéknév?

- Egy formalitás, kettő nincs. - vonja meg a vállát... fürkészően néz rám. - Mi a szarért van a fejeden az a hülye kalap? 

- Bajod van vele??? 

- Igen, idegesítő. - feleli határozottan. Csend van, várja hogy levegyem a kalapomat. A szemeimet forgatom, majd levágom magam mellé az ágyra. - sokkal jobb. - állapítja meg. 

- Szóval, Asmodeus... Mesélj nekem - utasítom. 

- Naa, ráérünk, nem sietünk sehova. - szólal meg, majd egy pezsgőt vett le a tálcáról, majd kinyitotta.

- Ez most komoly? - kérdezem szigorúan. - Elmondod nekem, hogy most kell kijönnöm, mert nem érsz rá várni, aztán nekiállsz nyugodtan pezsgőzgetni? - értetlenkedve néz rám.

- Nem értem, hol van ebben a baj. Először is, ott egy hónapról beszéltünk, nem pár percről. Másodszor, ahhoz semmi kedvem nem volt, ezt pedig élvezettel fogom elfogyasztani... Remélem. 

- Ki vagy te? - kérdezem ismét. Féloldalas mosolyra húzza a száját. 

- Döntsd el, kislány. Miről szeretnél hallani először. Apádról, vagy rólam? - kérdezi önelégülten. 

- Apámról. - felelem határozottan. Tetetett szomorúsággal néz rám.

- Pedig szerintem vagyok legalább olyan érdekes téma....

- Elhiszem. Most beszélj az apámról! - mondom el már nem tudom hányadszor. 

- Csigavér, kiscserkész! Mindent a maga idejében. - Majd az egyik pohárba pezsgőt tölt, és átnyújtja nekem, majd a másikat is tele önti, és azt magához veszi. - Koccintsunk a sikeres kiszabadításodra! - mondja mosolyogva. Már rájöttem, hogy amíg nem csinálom végig a kis játékát, semmit nem fog elárulni, és lehet, hogy utána se.

Lehet, hogy egyébként egy sorozatgyilkos, vagy valami hasonló, és én vagyok az áldozata, én meg nyugodtan itt pezsgőzgetek vele... De hát, mint ahogy ő is mondta, nem ér túl sokat az életem, mi veszíteni valóm van? Semmi az ég világon. Akkor meg? Csapjunk bele! Természetesen ezt nem hittem el teljesen. 

Viszonozom a mosolyt, majd koccintok vele. Önelégülten néz rám, amivel jelzi, hogy ebben a csatában ő diadalmaskodott. Iszunk a pezsgőnkből, majd ő szólal meg először. 

- Pedig szívesebben beszélek magamról... 

- Egyből gondoltam - felelem gúnyosan. 

- Naa, nem kell így bánni velem - mondja tetetett sértődöttséggel. - Sok bűnöm van, az önimádat a legkisebb közülük. 

- Nagyon megnyugtató - szorítom össze az ajkaimat, és lassan bólogatok. 

- Nem gondolkoztál még azon, hogy mivel jár az, ha egy angyal lánya vagy? - kezdte el. 

- Hát... fura látomásaim vannak - felelem röviden. - Ezen kívül nem tapasztaltam semmit, és nem is gondolkoztam különösebben rajta. 

- Nagyon fura vagy te... Nekem ez lenne az első, amin elgondolkozom... Nos, te nefilim vagy, félangyal, ami azt jelenti, hogy elméletileg vannak bizonyos képességeid...

- Miféle képességek? - érdeklődöm. 

- Ne tőlem kérdezd, honnan a Pokolból kéne tudnom? - majd kortyol egyet az italából. 

- Te mondtad, hogy tudsz dolgokat. 

- Igen, tudok dolgokat, de nem mindent - feleli. 

- Tudod mit? Most már kíváncsibb vagyok a te kilétedre - mondom határozottan, majd kissé közelebb hajolok. - Van egy olyan érzésem, hogy nem bízhatok meg benned.... És nem is teszem. 

- Ez egy nagyon bölcs döntés, aranyom....

- Ne hívj aranyodnak. 

- Oké, édesem....

- Édesemnek meg főleg ne.

- Milyen válogatós kis libuska vagy te - mondja lekezelőn, de most nem felelek rá, mert így ennek soha nem lesz vége.

- Szóval ki is vagy te pontosan? - kérdezem.

- Elmondom, ha megígéred, hogy utána itt maradsz, és végig hallgatsz - feleli féloldalasan nézve rám. - Mert egy dologban biztos vagyok veled kapcsolatban. Kötelességed betartani az ígéreteidet...

- Valami mennyei lehet nekem... - válaszolom. Egyértelmű, hogy nem hiszem el neki. 

- Hát... Pont az, de ebbe ne menjünk bele - legyint egyet. - Szóval ígérd meg!

- Ígérem - forgatom a szemeimet. 

- Nem, mond végig az egészet. - Kételkedve nézek rá. Sóhajtok egyet.

- Oké, az Isten szerelmére...

- Őt végképp ne is említsük... - mormogja. 

- Légszi, hagyd abba, hogy minden egyes ilyen kifejezést komolyan veszel. - nem reagál rá. Várja, hogy ígéretet tegyek. 

- Megígérem, hogy miután elmondod a kilétedet, itt maradok és végig hallgatlak. 

- Rendben van, drágám - mondja vidáman. - Asmodeus vagyok, a Pokol hercege.