6. fejezet

- Ez nem is zene - jelenti ki, amikor elektronikus rockot játszik a rádió. - Kapcsold ki.

- Nem értem, mi a problémád - a homlokomat ráncolom. - Ez egész normális még...

- Na persze. Keress valami Mozartot, és akkor megnyugszom - fújtatja. 

- Komolyan? Démonként Mozartot akarsz hallgatni? - tényleg meglepődtem... Dubstep-et inkább kinéztem volna belőle. 

- Bajod van? - felvonja a szemöldökét. - Azért, mert démon vagyok, még értékelem az emberek által kreált néhány dolgot... Mint például a cigit, a piát és a drogokat.... Óóó a jó kis kokain...

- Most állj le - szólok rá. 

- Mi a problémád? - mosolyog féloldalasan. - Nem véletlenül terjedt el. Azért van, hogy használjuk. 

- Nagyon fura a logikád - jegyzem meg, de már nem válaszol rá. 

- Itt vagyunk - fordul be egy kávézó parkolójába. - Nem maradunk sokáig - jelenti ki, majd kiszállunk a járműből. 

Miután elmentem mosdóba, a teraszon találom. A lábait felpakolta egy székre, és hiába van már sötét, a napszemüvege rajta van... 

- Komolyan? Éjszaka napszemüvegben? - kérdezem, és leülök vele szembe. Az asztalon egy hamburger és valamilyen pite vár. - Rendeltél nekem kaját?

- Tudod, rengeteg időt töltöttem sötétségben, a látásom akkor a legjobb. 

- Aha - bólintok. 

- Igen, neked rendeltem. Mondtad, hogy éhes vagy. 

- Köszönöm - motyogom, majd nekiállok enni. Miután kivégeztem a hamburgert, a pitére kerül a sor. Almás. 

- Eltaláltad a kedvencemet - nézek éhesen a pitére. 

- Ez alap - vonja meg a vállát. - az alma a legjobb. Ádámék is rájöttek. 

- Nagyon vicces - felelem, majd folytatom az evést. Koránt sem laktam jól, de azért jobban érzem magam. Miután az utolsó falatot is betömtem - ami nem telt sok időbe, Felnézek Asmo-ra, aki mosolyogva figyelte, ahogyan táplálkoztam. 

- Látom, éhes voltál... - továbbra is jó kedve van. 

- Nem csak voltam - jegyzem meg. - De gondolom, tovább kell mennünk. 

- Várj, szerzek neked valamit az útra, nehogy nekem éhen halj... - feleli, majd bemegy. Természetesen a pult mögött lévő lány elolvad a démontól, és valószínűleg ingyen ad neki egy pogácsát, majd Asmodeus mosolyogva elköszön, és látom az őszinte bánatot a nő arcán. 

- Másra se használod a képességedet, minthogy kihasználj másokat? - vonom fel a szemöldökömet. 

- Miért, mi másra lehetne? - vágja rá, majd a kezembe nyomja a csomag pogácsát. - Menjünk. 

Asmodeus épp ki akarja nyitni a kocsit, amikor oldalra néz. Valami zaj jött a fák közül, én is hallottam. Mielőtt bármire is lenne időnk, a démonra valaki ráveti magát, és az illetőnek vörösen izzik a szeme. Felnézek, és látom, hogy több piros szempár bámul velem szembe.

Démonok. 

Már érzem, hogy most jött el az ideje, hogy leteszteljük, tényleg van-e bennem valami kapcsológomb, amitől verekedőüzemmódra váltok. Eleinte megdermedek, nem tudok hogy reagálni, csak annyit veszek észre, hogy Asmo a földön verekszik egy társával, azonban nem bámészkodhatok sokáig, mert a következő pillanatban egy másik démon rám ront. 

Ösztönösen elkerülöm a támadását, és attól a pillanattól kezdve, hogy arrébb ugrottam, nem tudok gondolkodni, egyszerűen csak úgy jön minden. A pogácsát levágom a kocsink tetejére, majd felveszem a "harci pózt" - nem vagyok benne biztos, hogy így hívják, vagy hogy úgy állok-e, de eléggé úgy érzem.

A démon megindul felém, nincs nála semmilyen fegyver. Meg akar rúgni, de elkapom a levegőben a lábát, majd magam felé rántom. A másik kezemmel behúzok neki egyet, és elterül, de nem ájul el. A fák irányába veszem az irányt, futva. Velem szembe jön egy ellenfél, könnyű szerrel fellököm, majd felkapok egy fadarabot. Nem érdekel, most ez lesz a fegyverem. 

Ketten jönnek felém, az egyiket megpróbálom fejbe vágni a vastag ággal, de elkerüli a támadást, viszont azzal a lendülettel a másikat oldalba vágom, majd felfele emelem a rögtönzött fegyveremet, és telibe állon találom. Ketté töröm a térdemen a fát - kicsit csodálkozom, hogy ebből nem érzek szinte semmit -, majd a hegyesebb fadarabot beleállítom a démon mellkasába, aki szürke porrá válik. Nem tudom ezt hova tenni, de nincs időm, illetve nem is tudok rajta gondolkodni. 

A másik démon rám ugrik, elterülök alatt a a földön. A kezeit épp a torkomra akarja helyezni, de megelőzöm, lefejelem, majd lányos zavarában lerúgom magamról, rápördülök, és a másik fadarabot belé állítom, és ő is elporlad. Felnézek, Asmodeus két démonnal küzd még - nem tudom pontosan, hogy eredetileg hányan voltak, de jócskán megfogyatkoztak számításaim szerint. Felveszem a két fegyveremet, majd az egyikük felém fordul. Képen törlöm az egyik fával, majd épp lendíteném a másikat, hogy azzal is, de a levegőben elkapja. Felemelem a lábamat, és mellkasba rúgom,  Kicsit hátratántorodik, de nem különösebben érezte meg. Elmosolyodik. 

- Már régóta meg szeretnék ölni egy nefilimet... - mondja gonosz vigyorral az arcán, azonban mire bármit is reagálhatnék rá, megjelenik mögötte Asmodeus, és egy mozdulattal kitöri a nyakát, és az utolsó démon is hamuvá változik. 

- Sosem tudom, hogy ilyenkor miért állnak neki beszélni... - jegyzi meg, de nem hallom meg szavait. Rá rontok, leterítem a földre. A fával fejbe akarom szúrni, de elkapja a fegyveremet. 

- Mi a frászt csinálsz? - üvölt rám. - Én nem vagyok az ellenséged, Avy, te is tudod!

- Démon.. - szűröm a fogaim között. Nem vagyok ura a cselekedeteimnek. Asmo ledob magáról, majd kiveri az egyik rönköt a kezemből. Feltápászkodik, és közben én is talpra ugrok. 

- Tényleg átmentél nindzsába... - jegyzi meg. - De leállíthatnád már magadat. - próbálok úrrá lenni a gyilkos ösztönömön, de nem igazán sikeredik. Kicsit megremegek, de késztetést érzek rá, hogy meginduljak felé. Tekintve, hogy picit csökkent a stabilitásom, a másik fegyvert is kiveszi a kezemből. Én ezt nem veszem jó néven, be akarok húzni neki egyet, de az öklömet is elkapja, így marad a lábam. Gyomorszájba térdelem, aminek nem különösebben örül, kissé összegörnyed. A másik kezemmel teljes erőmből fejbe vágom, kicsit megszédül, de nem esik össze. 

- Úrrá tudsz lenni rajta... - mondja. - menni fog... - Ismét megpróbálom leállítani magamat, könnyek szöknek a szemembe, de továbbra is közeledek felé. Remegek. 

- Nem tudok... - suttogom, és már ehhez is minden lelki erőmre szükségem volt. Asmodeus kihasználja pillanatnyi gyengeségemet, mögém kerül, és lefogja a karjaimat. Sarkammal tökön akarom rúgni, de lábaival közre fogja az én lábamat. Nem bírok mozdulni. 

- Nyugodj meg, te... - valószínűleg valami rondát akart mondani, de időben rájött, hogy nem túl jó ötlet. - Te vagy az erősebb, édesem. - folytatja nyugodt hangon. Továbbra is vonaglok a szorításában, ki akarok szabadulni, ő pedig válaszul szorosabban ölel. Még egy darabig feszegetem magamat, majd úrrá tudok lenni az ösztönömön, mert már nem vagyok veszélyben. Tudom, hogy nem. Asmodeus is érzi, hogy nem próbálkozom tovább, így elenged. Azonnal összeesnék, de kapcsol, és elkap. 

- Jesszusom, mint valami gumibaba... - mondja morcosan. - bocs kislány, de nem vagyok valami jó lelki támasz... Tudod, démon vagyok, meg minden...
- Jelenleg fizikai támaszra is szükségem van... - dörmögöm. - alig bírok... állni. - suttogom, ő pedig felnevet.
- Állni se tudsz, én tartalak. - feleli. - Bármennyire is élvezem, hogy a karjaimban vagy, muszáj innen eltűnnünk, mielőtt még többen lesznek... A kocsiig el tudsz menni?
- Nem hiszem - felelem röviden.
- Oké. - mondja, majd a karjaiba vesz, és elkezd cipelni. Kinyitja az anyós ülés felőli oldalt, és berak az ülésbe. Nagyon gyengének érzem magamat, de erőt veszek magamon, hogy legalább be tudjam magamat csatolni. Beül mellém, majd rám néz. A zúzódás az arcán - amit én okoztam - már kezd elhalványulni. Gondolom démoni mivolta miatt.
- Rendesen képen töröltél, hallod. - mondja elégedetten. - Jól elintézted azokat a démonokat...
- Bocs, nem igazán voltam ura a helyzetnek - nyöszörgöm. - Amúgy ők... Meghaltak? - kérdezem elcsukló hangon. Bűnbánóan nézek rá, ő meg látszólag meglepődik.
- Sajnálod őket? - kérdezi, én pedig bólintok. A homlokát ráncolja. - És bűntudatod is van? - Ismét jelzem, hogy igen. Csodálkozva néz rám. - Pedig csak démonok voltak... Az ellenségeid. Gonoszak.
- Te is az vagy - motyogom. - És eddig a leggonoszabb dolog az volt, hogy a frászt hoztad egy idős nénire. aki mellékesen az Ördögnek dolgozik. - elkomorodik.
- Nem vagyok egy jótétlélek, bármit is hiszel rólam - jelenti ki morcosan.
- Ja, meg persze a természetfeletti démoni csáberőddel érzelmileg kínzol embereket, hogy megtegyenek neked valamit - nyögök egyet, miközben megpróbálok kiegyenesedni. Asmo beizzítja a motort, én pedig kapcsolok. Nem bírok egyből megszólalni, így csak a kezére teszem a kezem. Összerezzen.
- A pogácsám... A kocsi tetején - mondom elcsukló hangon, majd ránézek. Eleinte látszik, hogy nem esett le neki, hogy épp mi történ, de pár másodperc múlva felfogja, és elmosolyodik.
- Csak nem éhesek vagyunk? - mondja vidáman, majd kiszáll, és bedobja nekem a kajámat. - Ha már megdolgoztam érte...
- Köszönöm - suttogom, majd nem sokra rá elnyom az álom.

- Nem menekülhetsz előlem - mondja a vörös hajú nő, minden bizonnyal Lilith. - Még dolgom van veled, és az apáddal. 
A házunk előtt vagyunk. Anyám mellettünk fekszik élettelenül, holtan. Apámat a démonok már lerángatták a Pokolba, egy égésnyom maradt utánuk a füvön. Zokogva a földre rogyok.
- A szüleim... - továbbra is sírok. - Miért? - leguggol mellém, gonoszság játszik az arcán. 
- Milyen szánalmas, hogy mindig ennél a pillanatnál lyukadunk ki... - továbbra sem tűnik el az ördögi mosoly az arcáról. - Nagyon megviselt a szüleid... halála, nem de, lányka?
- Hogy... mi? Nem értem, miről beszél... 
- Ott vagyok mindenhol, nefilim. - közelebb jön hozzám, és a vállaimra teszi kezeit. - A Pokolban a szüleiddel, a te gondolataidban, az álmaidban... Ott, ahol te vagy. Nem menekülhetsz. - ösztönösen hátrálni szeretnék, félek, de nem tudok. Erősen szorít, nem ereszt. Iszonyúan fáj. 
- Áááúú - kiálltok fel. - Hagyja abba...
- Nem utasítgathatsz engem - most már eltűnt a mosoly az arcáról, semmi más nem maradt, csak a gyűlölet. - és így vagy úgy el fogom érni, hogy te is a Pokolra juss... Már alig várom a családi összejövetelt. - majd elkezd fölém hajolni, megpróbálok elhúzódni, de képtelen vagyok mozogni. Egy csókot lehel a fejem búbjára. - Az enyém lesz a lelked, kis bogaram, és amint ez bekövetkezik... Szabadon játszhatok apáddal... Megmutatom, mi vár rád.
A következő pillanatban egy mozdulattal belenyúl a hasamba, szó szerint. Lenézek, vér csörgedezik a karja körül. Felsikítok a fájdalomtól, majd elhal a hangom, amikor elkezdi forgatni a kezét bennem. Iszonyú fájdalom gyötör, könnyek szöknek a szemeimből. Közben pedig továbbra is mondja a magáét. 
- A démonok kedvenc játékszere leszel, persze, csak apád után... - Kiveszi az öklét belőlem, én pedig a földre dőlök.Ömlik belőlem a vér, ijedtemben ismét felsikítok...

- Ébredj már fel, a rohadt életbe! - rázza a vállamat Asmodeus ezerrel. - Mi a frász történt??? Ilyenek a rémálmaid? 

- Ez most... rosszabb volt - nyögöm. Tisztára megizzadtam, kimerült vagyok továbbra is. 

- Miben is? Mondjuk hihető... Már percek óta próbállak felrázni, de nem igazán sikerült. - kicsit még pihenek, jó darabig csendben vagyunk. Nem szólalunk meg, gondolom, nem igazán izgatja a "látomásom". Nem is csodálkozom rajta, miért érdekelné? Minden esetre már kicsit jobban éreztem magamat, mint a verekedés után, annyira nem aggasztott az álmom... Féltem tőle, de megpróbáltam kitörölni az emlékezetemből. 

- Most már tudod, hova megyünk? - kérdeztem egy hosszú szünet után. 

- Először benézünk Los Angeles-be - kezdte. - De gyorsan távoznunk kell, mert ott nem csak az emberek nyüzsögnek, hanem anyám kémei is. 

- Miért pont oda? - vonom fel a szemöldökömet.

- Említettem a boszorkánycsaládot, nem? 

- Igen. - felelem. 

- Meg kell találnunk a mostani leszármazottakat...

- Ugyan minek? - nevetek fel. - Nem hiszem, hogy csak úgy tudnák, hogy mi lett az iránytűvel... Habár attól függ, hogy milyen régi az az információ. 

- Több, mint háromszáz éves - mondja nyugodtan. - És azért keressük fel, mert valahol el kell kezdenünk, és tekintve, hogy jelenleg nincs más nyomunk, kénytelenek vagyunk ezen az úton elindulni.